Victor Hugo: Ó, hogy ábrándjaid...

Ó, hogy ábrándjaid raját betöltse vélem,

Ha vársz, fáradtan az úttól, a partszegélyen,

A fa alatt, ahol nem les kíváncsi nép,

És lent a lábad előtt a völgy, mely csupa jószag

S páragomoly, mikor elszáll a lángoló nap,

Füstöl, mint szép edény, melyben illatszer ég;

Amit csak látsz körül, a sík, a domb, a lejtő,

A vadvirág-bozót, az illatot lehellő,

A villogó üveg,

A zöld, rét, a falu felé vivő utacska,

A vízmosás, hol a lomb úgy árad dagadva,

Mint sustorgó vizek;

A fák, a kert a ház, a fellegek az égen,

Ha dél emészti gyér árnyékuk a messzeségben,

A pöttyök-foltok, e remegő zűrzavar,

A száraz levelek, a gyümölcsterhes ágak,

A koraősz, ez a szeptember-kezdete vázlat,

Mindaz, amit a fül surranni, szállni hall,

Minden dolog, amely, körülvesz-fog: e háló,

Melynek első szeme a szerelem sudárló

Fája fejed felett,

Füvek, lombok, habok, fény, árny,és lobogó láng,

Mind szóval szóljanak, lélekké válva mondják

A nevemet neked!

Ford. Lator László

Hát, ööhm, ja… Mire úgy fölfogtam, mit jelent, mond ez a vers, háromszor olvastam el. Victor Hugo zsenialitását dicséri, mert nem hogy író létére verset ír, hanem több versformában, romantikus, és mai szemmel is modern verset. Talán e vers témáját, tárgyát egy rajzként tudnám jellemezni. Mintha, a szavak után rajzolódna ki egy kép. Bár a rímképlet azonos: AABCCB, az 1-3. és a 2-4. versszak hasonlít formájában jobban egymáshoz. Tulajdonképpeni történés csak az első versszakban, és az utolsó versszak végén van, közte egy hosszú, de egy mondatba sűrített felsorolás van. A klasszicizmusban már a soráthajlások is meredekek, nem hogy egy mondat négy versszakon át tartson. Szokatlan szóösszetételek, különös hangulatot adnak a versnek. Tipikus romantikus téma: szerelem, mindenben ezt és szerelmed látod- nem szokatlan.

Írta: Feczkó Csongor