William Blake: Mások bánata

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

A Mások bánata című vers az ember különböző szenvedéseit mutatja be. A vers szimbolikus ábrázolása annak, hogy Isten soha sem lehet közömbös az emberi szenvedésekkel szemben. Ebben a világban mindannyian azonnal reagálunk a másik érzésére, legyen az öröm vagy bánat. Így a vers összpontosít az emberi testvériségre, vagy az ember és Isten között kialakult kapcsolatra, amit akkor érezhetünk meg igazán, amikor az egyik ember a másik bánatának enyhítésére siet. Ezzel a költő ismét azt mondta: „Nem lehetünk közömbösek a felebarátunk bánata iránt.” Sírunk velük, sajnáljuk őket a bajban, és ők is mellettünk állnak a nehéz napjainkban. Blake pedig példákat ad erre, hogy tovább hangsúlyozza véleményét. Blake a Mások bánatában egy erősen összetartó emberi világot jelenít meg. Úgy tűnik, hogy Isten mindig érzékenyen reagál az emberek gondjaira és vágyaira. Majd megjeleníti Krisztus áldozatát, hogy még erőteljesebben átadja mondanivalóját. Krisztus együtt érzően feladta életét, hogy felszabadítson minket minden szomorúságtól és szenvedéstől.

írta: Sólyom Bence