Walt Whitman: Ó kapitány, kapitányom!

Ó Kapitány, Kapitányom! Szörnyű utunkat már teljesítettük,
A kínzott meggyötört, a győzelem a miénk, mit kerestünk.
A kikötő közel, hallom már, mindannyian ujjonganak,
Százak várják érkezését e bősz, erős hajónak;

De óh lélek, lélek, lélek,
Ó vörösen vérző szívek,
Kapitányom néz rám fekve
Hidegen, halálba esve.


Ó Kapitány, én Kapitányom ébred, halld a hangot!
Ébredj, - zászlónk felrepül – érted szól kürt, harangok,
Tiéd az ünnep, a szalagkoszorú, érted zsúfolt a part,
Téged hívnak, a Te lángjaidat, a Te hatalmadat;

Itt! Kapitányom, apám,
Karjaimban arcod!
Álmok sírnak fekve,
Hidegen, halálba esve.



Kapitányom nem válaszol, ajkai sápadt csendbe,
Apám nem érzi, hogy tartom; nincs sóhaja, nincs keserve.
Hajónk horgonyt vet, dalol, befejeztük utunk,
Szörnyű világból hazánkba győztesen jutunk.

Ujjongj, óh part, óh harangok!
De én gyászba lépek,
Hol Kapitányom fekve,
Hidegen, halálba esve.

Whitmant a polgárháború megragadta. A költészetének nagy része erre utal, ő az amerikai eszmék és a kultúra képviselője. A versben az elbeszélő kiabál a kapitánynak, amikor visszaértek egy hosszú, nehéz út után. Egy olyan hajón voltak, amely túlélte a legerősebb szeleket is. Már látják és hallják az ünneplést, amikor a tengerész rájön, hogy a kapitány a hajó fedélzetén fekszik, és úgy tűnik, halott. A halott kapitány képe a hideg fedélzeten fekve ellentétben áll az első versszakkal, hogy még nagyobb hangsúlyt helyezzen a halálára.

Első olvasáskor úgy tűnhet, hogy a vers a tengerészről szól, aki beszél a kapitánnyal. De többszöri olvasás után, nyilvánvalóvá válik, hogy a vers valójában egy szomorú kiáltás, amely Abraham Lincoln halálát gyászolja. A kapitány ábrázolja az elnököt, és a hajó pedig az Egyesült Államokat képviseli. Az utazás a polgárháború, és az ár pedig egyben tartja az uniót.

írta: Sólyom Bence