Walt Whitman: Hallom Amerika dalát

Hallom Amerika dalát, hallom sokféle szent énekét,

A kézművesekét, mindegyik aszerint dalolja a magáét,

hogy jókedvű-e vagy komoly,

A magáét dalolja az ács, miközben a deszkáját vagy

a gerendáját méri,

Azt dalolja a kőműves, amikor munkájához készülődik vagy

abbahagyja a munkáját,

Azt a révész, ami az életéhez vagy a csónakjához tartozik,

dalol a fedélzeti matróz a gőzhajón,

Dalol a cipész, miközben a munkaszékén ül, a kalapos,

miközben áll,

Hallom a favágó dalát, a szántó béreslegényt, ahogy reggel

elindul, vagy ahogy délben megpihen, vagy amikor lemegy

a nap,

Az anya gyönyörű dalát, vagy a dolgozó fiatal asszonyét,

vagy a leányét, aki varr, vagy mos,

Mindegyik azt dalolja, ha férfi, ha nő, amihez köze van, és

nem egyebet,

Napközben azt, ami a nappalé – és éjjel hallom a robusztus,

vidám sihederek csapatát:

Erőteljes, zengő dalaikat dalolják, ahogy csak a torkukon

kifér.

A „Hallom Amerika dalát” egy szerelmes vers a nemzet számára. A vers az egyszerű polgárosztályról szól, amely a társadalom különböző részeiből érkező egyénekből áll össze. Whitman szemében az otthon dolgozó nők és fiatal lányok is ugyan olyan fontos szerepet töltenek be Amerika fejlődésében, mit az ács, a kőműves vagy egy cipész. Whitman szerint Amerika legnagyobb eszköze a fejlődéshez a munkaerőbe vetett hit. Ők az amerikai társadalom alapvető összetevői, ők Amerika bajnokai. Velük lehet hosszútávon létrehozni a fejlett amerikai társadalmat.

William Blake: Mások bánata

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

A Mások bánata című vers az ember különböző szenvedéseit mutatja be. A vers szimbolikus ábrázolása annak, hogy Isten soha sem lehet közömbös az emberi szenvedésekkel szemben. Ebben a világban mindannyian azonnal reagálunk a másik érzésére, legyen az öröm vagy bánat. Így a vers összpontosít az emberi testvériségre, vagy az ember és Isten között kialakult kapcsolatra, amit akkor érezhetünk meg igazán, amikor az egyik ember a másik bánatának enyhítésére siet. Ezzel a költő ismét azt mondta: „Nem lehetünk közömbösek a felebarátunk bánata iránt.” Sírunk velük, sajnáljuk őket a bajban, és ők is mellettünk állnak a nehéz napjainkban. Blake pedig példákat ad erre, hogy tovább hangsúlyozza véleményét. Blake a Mások bánatában egy erősen összetartó emberi világot jelenít meg. Úgy tűnik, hogy Isten mindig érzékenyen reagál az emberek gondjaira és vágyaira. Majd megjeleníti Krisztus áldozatát, hogy még erőteljesebben átadja mondanivalóját. Krisztus együtt érzően feladta életét, hogy felszabadítson minket minden szomorúságtól és szenvedéstől.

írta: Sólyom Bence

Walt Whitman: Ó kapitány, kapitányom!

Ó Kapitány, Kapitányom! Szörnyű utunkat már teljesítettük,
A kínzott meggyötört, a győzelem a miénk, mit kerestünk.
A kikötő közel, hallom már, mindannyian ujjonganak,
Százak várják érkezését e bősz, erős hajónak;

De óh lélek, lélek, lélek,
Ó vörösen vérző szívek,
Kapitányom néz rám fekve
Hidegen, halálba esve.


Ó Kapitány, én Kapitányom ébred, halld a hangot!
Ébredj, - zászlónk felrepül – érted szól kürt, harangok,
Tiéd az ünnep, a szalagkoszorú, érted zsúfolt a part,
Téged hívnak, a Te lángjaidat, a Te hatalmadat;

Itt! Kapitányom, apám,
Karjaimban arcod!
Álmok sírnak fekve,
Hidegen, halálba esve.



Kapitányom nem válaszol, ajkai sápadt csendbe,
Apám nem érzi, hogy tartom; nincs sóhaja, nincs keserve.
Hajónk horgonyt vet, dalol, befejeztük utunk,
Szörnyű világból hazánkba győztesen jutunk.

Ujjongj, óh part, óh harangok!
De én gyászba lépek,
Hol Kapitányom fekve,
Hidegen, halálba esve.

Whitmant a polgárháború megragadta. A költészetének nagy része erre utal, ő az amerikai eszmék és a kultúra képviselője. A versben az elbeszélő kiabál a kapitánynak, amikor visszaértek egy hosszú, nehéz út után. Egy olyan hajón voltak, amely túlélte a legerősebb szeleket is. Már látják és hallják az ünneplést, amikor a tengerész rájön, hogy a kapitány a hajó fedélzetén fekszik, és úgy tűnik, halott. A halott kapitány képe a hideg fedélzeten fekve ellentétben áll az első versszakkal, hogy még nagyobb hangsúlyt helyezzen a halálára.

Első olvasáskor úgy tűnhet, hogy a vers a tengerészről szól, aki beszél a kapitánnyal. De többszöri olvasás után, nyilvánvalóvá válik, hogy a vers valójában egy szomorú kiáltás, amely Abraham Lincoln halálát gyászolja. A kapitány ábrázolja az elnököt, és a hajó pedig az Egyesült Államokat képviseli. Az utazás a polgárháború, és az ár pedig egyben tartja az uniót.

írta: Sólyom Bence

William Blake: A méregfa

Mérgem jóbarátra szállt:

Szóltam róla, vége hát.

Haragom ellenségre gyúlt:

Nem szóltam róla, el se múlt.

Megnőtt - félve öntözöm -

Folyvást hull a könny-özön;

Mosolyom a napfény ott

S puha, álnok fortélyok.

Nappal nőtt és éjen át,

S almát villantott az ág;

Ellenségem látta: fény,

S tudta azt is, még enyém,

S átszökött a kert falán

Fátylas éjnek évadán,

Vígan látom délelőtt

Fám tövén kinyúlva őt.

A méregfa egy olyan vers, amely a haragra, és az olyan kapcsolatainkra gyakorolt következményekre összpontosít, amelyek elnyomják ezt. Az emberi psziché sötétebb oldalával foglalkozik.
Önmaga ismétlésével hangsúlyozza, (Az eredeti versben 17-szer szerepel az I; my; mine, ezt a magyar fordítás is szépen visszaadja) hogy a harag kezeléséért a felelősség személyes. Ha nem foglalkozik vele és hagyja, hogy elterjedjen, akkor a következmények szörnyűek is lehetnek.
Valami feldühítette az elbeszélőt, legyen az hétköznapi vagy komoly, de a dolgokat elsimították, a harag megszűnt.
Ezzel ellentétben a beszélő viszonya egy ellenségével súlyosbodott, egyszerűen azért, mert az általa érzett haragot nem beszélték meg. A harag növekedni kezdett, akárcsak egy fa, a szívében és az elméjében. Ez nagyon zavarta őt, aggódó könnyeket hullajtott. Annak ellenére, hogy a külvilág számára boldognak tűnt, a dolgok a belsejében mérgezők lettek. Elvesztett minden bizalmat magában, és elkezdett történeteket alkotni, hogy megpróbálja elfedni a dolgot.  Egy bizonyos idő elteltével a harag egy metaforikus mérgező alma lett, ragyogó, talán pont olyan, mint a csipkerózsikában. Az ellenség megette ezt a gyümölcsöt, majd belehalt. Úgy tűnik, hogy az elbeszélő örül ennek, de mire ide eljutunk, őt belülről fölemésztette a harag.
A konfliktust nem oldották meg békés úton, és az eredmény katasztrófa lett. Mindketten szenvedtek az elfojtott harag romboló hatásától. A vers lényege az, hogy engedjük el a negatív érzelmeket, mielőtt azok hatással lennének mások egészségére és jólétére.

írta: Sólyom Bence

Edgar Allan Poe: A holtak lelke

Lelked majd egymaga marad

A sír sötét gondjainak

Óráján és senkise lesz,

Ki titkaidba beleles.

Viseld csendesen e magányt,

Mely nem egyedüllét - hiszen

Az életben melletted állt

Holtak lelke veled leszen

Holtodban, s akaratuk ott

Ismét árnyba von; légy nyugodt.

A tiszta éjszaka

Kihuny s sok csillaga

Magasló trónusáról

Nem reménysugárral világol,

De a sok fénytelen,

Rőt gömb mint gyötrelem

S láz hullik csömörödre,

S rád ég majd mindörökre.

E gondolatot el ne vesd,

E látomást ne hessegesd;

Soha el nem hagyhatod

Tűnni: mint fű a harmatot!

Isten lehe: a szél elállt,

S a köd - amely a dombra szállt,

S az árnyak, az árnyak szét nem osztják -

A tanújel és a bizonyság.

A fák közt is mily lebegő:

A rejtélyek rejtélye ő!

Egyből az első versszakban egyedül találjuk magunkat egy temetőben. Az itt említett léleknek szerintem két értelmezése lehet. Nyilvánvaló, hogy szó szerint lehet egy nemrég elhunyt személy szelleme, a világok közti átmeneti időszakban, arra a pillanatra várakozva, amikor beléphet a túlvilágba. De a lélek szimbolizálhatja egy olyan ember lelkét, aki megszállottja a saját halálozásának vagy valaki közeli halálának.
A következő versszakban a halott lelkek csatlakoznak a magányos lélekhez. Ez is két féle értelmezéssel rendelkezik, amelyek kapcsolatban állnak a lélek értelmezési módjával. Szó szerint véve az újonnan távozott emberek lelkét üdvözlik azok, akik már korábban elhunytak, és segítenek átjutni a túlvilágra. A második értelmezés szerint, az adott ember elméje egy csendes órában tele van a meghalt barátok és családtagok emlékeivel, és ezek az emlékek elhomályosítják az egészségét.
A harmadik versszak szerintem nagyon érdekes. Úgy írja le a reményt, mint a belső égés és a láz okát. Bár a reménytelenséggel töltött élet minden bizonnyal nem kívánatos, el kell ismernünk, hogy a remény az oka annak, hogy az emberek ennyire ragaszkodnak a bánatukhoz. A remény miatt, hogy újra láthatják a szeretteiket. A remény miatt áldozatokat hozunk az életben, hogy a következő életben valamilyen jutalmat kapjunk érte. De természetesen egyik sem garantált
A negyedik versszakban látjuk, hogy a lélek sohasem fog távozni. Ez az ember szó szerinti lelkének világossá vált. Semmi sem maradt, csak a múlt gondolatai és víziói. A lélek, mint psziché, az az elme, amely az őrületre és a kétségbeesésre utal, képtelen szabadulni a fájdalmas emlékektől.
A vers végén a köd az élet és a halál közötti fátyol szimbólumaként jelenik meg, ami elválaszt minket a végső rejtélytől. A köd azonban a két tudat birodalma közötti fátyol jelképe is: ébrenléti tudat és a tudatalatti. A tudatalatti árnyas birodalmában titkos emlékeinket rejtjük, amelyek álmainkban és fantáziáinkban szimbólumokként buborékolnak a felszínre. Hiába próbáljuk meg felfedezni a tudatalattinkat, soha sem tudhatunk meg mindent, ami a psziché ezen részében létezik.

írta: Sólyom Bence

Robert Burns: Most hoci a számlát

Elmúlt a nap, sötét azt est,
de szemünk fény híján se rest;
sör, brandy: holdunk, csillagunk.
vörösbor: felkelő napunk.

Kocsmáros néne, most hoci a számlát,
a számlát, a számlát,
kocsmáros néne, most hoci a számlát,
most hoci a számlát s még egy tele tálcát!

Úri sors: jómód, kényelem
paraszt-sors: nyűgös gyötrelem;
itt egyetértés lángja gyúl:
a részeg ember mind nagyúr.

Poharamban szent nedvü tó,
gondjaimat gyógyítgató;
mámor: pisztráng tó mélyiben,
kortyints nagyot, s benned leszen.

Kocsmáros néne, most hoci a számlát,
a számlát, a számlát,
kocsmáros néne, most hoci a számlát,
most hoci a számlát s még egy tele tálcát!

Ford.: Weöres Sándor

Különös hangulatot ad a versnek, ha meghallgatjuk a Kaláka együttes feldolgozásában: https://www.youtube.com/watch?v=RGRJHCEoSeE

Burns stílusát már kezdjük megszokni: az élvezeteknek, a bornak, a mámornak hódol, Dionüszosz oltárán áldozik. A népies bordalok ízét kezdjük érezni. Egy kocsmába varázsol minket. Előttünk a kép: falusi kocsma, egyszerűség, hasonszőrű emberek, meghitt hangulat. De valahogy mégis a víg dalba elkeseredettséget ad. A látszólag víg dal mégis szomorú. Ez a kétoldalúság nem egy Burns versben megjelenik. Tipikus romantikus vers, az erkölcsi szabadság vágya, eszméje. De  ennek ára van…

Írta: Feczkó Csongor

Robert Burns: Piros, piros rózsa

Ó, szerelmem piros, piros
      júniusi rózsa:
    románc dallam, oly takaros,
      szépen zengő nóta.

    Oly tiszta vagy édes mátkám,
      szenvedélyem oly mély:
    és váltig imádlak drágám,
      míg tengert fúj a szél.

    Míg eltűnnek a tengerek,
      sziklát olvaszt a nap:
    kedvesem váltig szeretlek,
      míg a homok szalad.

    És légy boldog egyetlenem!
      Maradj, derűteli!
    Mérföldekről szeretetem,
      szerelmed elnyeri.

Népies, szerelmes dallam. Azt hiszem nem ismeretlen számunkra sem a virág metafora, sem a szerelmi dal. Romantikus téma, ugyanily köpenyben, Burns sem hazudtolta meg önmagát ezúttal sem. De vajon, a vers, ez a tulajdonképpeni szerenád tényleg ahhoz szól akihez látszólag?

Írta: Feczkó Csongor

Giacomo Leopardi:Árvamadár

Az ó-torony csúcsáról a mezőkre 
le-leröppensz, fütyülve szakadatlan, 
árvamadár, míg be nem áll az este. 
Az édes ének száll végig a völgyön, 
a tavasz fénye csattan
szét a derűs mezőn, a levegőben, 
s látványától míg a szív is megenyhül. 
Béget a nyáj, és hallod, bőg a csorda, 
és zsivajogva száz madár cikázik 
víg versenyt most a megújult időnek
ujjongva, a szabad égen keresztül, –
te félreállsz, s tűnődve nézed őket.
Se szárnyalás, se társak,
nem kell öröm se, te mulatni félszeg, –
csak dalolsz, és az élet,
a nagy év közben elszórja virágod.
Jaj, sorsom a tiédre
fájón hasonlít! Tréfa és vidámság
és szerelem, te ifjuság fivére,
a kikelettel hűséges barátok,
nem kelletek, – tőletek, nem tudom, mért,
csak messze menekednék.
Itthon is idegenként,
remete módra töltöm
életemet és közben tavaszom száll.
Ez a nap, mely az estébe hajol már,
az ünnep napja itt a mi falunkban.
Most a csöndben harangok szava kondul,
most hosszú puskaropogás gurul szét,
és a visszhang megdöndül a falun túl.
Ünneplő viseletben
a házakból kiárad
a fiatalság, s már nyüzsög az utca,
és néz és nézik, csak úgy ver a szívük.
Én itt letelepedtem
a mezőnek egy magános zugában;
játéknak, mulatásnak
órája máskorra marad: a fényes
levegőbe merengek,
s rám süt a nap a távoli hegyek közt
hanyatlóban, s az árnnyal
versengve mintha mondaná ez egyet:
„Lásd, boldog ifjúságod tovaszárnyal."
Te, árvamadár, ha életed estje
eljön, amint ez csillagok parancsa,
biztos egyszer se bánod,
ahogy éltél, hisz benned minden érzés
a természet gyümölcse.
Ha napjaim betöltve
a gyűlöletes aggkor
küszöbéig elérek,
s nincs már szememnek más szívhez beszéde,
mert a világ üres, és a jelennél
a jövőnek csak még sűrűbb borúja,
hogy nézek vissza akkor
önmagamra, az eltűnt ifjuságra?
Majd gyakran szánva-bánva,
vigasztalan bár, fordulok a múltba.

Ford. Rába György

Érdekes, új fordulat. egy madár röptén keresztül mutatja be a tájat, és tulajdonképpen egy új kérdést vet föl és vitat az egész versen át Leopardi. Talán az életét vitatja, talán lelkiismeret furdalja, talán csak egy nagy kérdést vet föl... Szokatlan témát vet föl, népies keretben, ez jellemző a romantikusokra. Tájakat barangol, életképeket mutat, de a téma létkérdés: ifjúság, elmúlás, az élet értelme, s mindez egy ártatlan, szép fátyol mögött. A lírai én önmagát a madárhoz hasonlítja, aki bár szabad, de árva, sorsa szomorú, nem akarja életét így élni, ifjúságát feláldozni.

Írta: Feczkó Csongor

Victor Hugo: Előhang

Elmondanám nektek e rémületes évet -
de máris valami riaszt s habozni késztet.
Kell-e, megéri-e, folytassam-e tovább?
Ó, látni gyász hazám kihúnyó csillagát!
Érzem, hogy fedi el az eget a gyalázat.
Ó szörnyü gond! Csapás ad helyet új csapásnak.
Mindegy. Folytasd. Hív a történelem szava.
E század van soron. S én vagyok tanuja.

Ford. Somlyó György

Vészjósló, nyomott, negatív vers. Valaminek az előhangja, előüzenete. A költő a forradalmi hullámban élt, ami nem feltétlen életbiztosítás, s mint nagy költő, nagy szerepet szán magának az új században. Jóslás, de a lírai én a kulcsember. Romantikus vers, van benne valami elmúlást idéző, valami riasztó jelzés. Talán valami félelem..., de mint a középkort és a lovagi erényeket nagyra tartó romantikus, a lírai én válalja a kockázatot, szembeszáll bármivel és kézbeveszi a stafétát, ő következik.

Írta: Feczkó Csongor

Giacomo Leopardi: Tréfa

Mikor - cseperdőn - a

Múzsák titkát támadt kilesni kedvem:

kézen fogott egyikük nyomban engem,

aztán reggeltől-estig

mutogatta, mi rejlik

a tágas műhelyekben.

És darabról-darabra

mutatta meg, mi adja

a művészet csodáját,

mindent, amivel Múzsa

verset hív létre: munkaeszközök

arzenálját.

Ámultam, kérdve egyre:

a ráspoly hol van? És ő azt felelte:

elmállt, nélküle kell csiszolni verset.

Szóltam megint: esetleg

másik ráspolyt csinálni nem lehetne?

Nem - mondta ő -, mert idő nincsen erre.

Ford.: Baranyi Ferenc

Saját munkáját, a költészetet mutatja be Leopardi a versében. Tréfásan ír, humoros, ergo romantikus a vers. Nem csak ezért, hanem a mű nem csak azt jelenti, amit látszólag mond. Van egy hátsó üzenete is: a világ gyorsul, már alakítgatni sincs idő. Nincs meg minden eszköz, de így is alkotni kell. Egekben jár a költő, de vissza is tér az ókorba, Múzsákkal társalog.

 Írta: Feczkó Csongor