Az ó-torony csúcsáról a mezőkre le-leröppensz, fütyülve szakadatlan, árvamadár, míg be nem áll az este. Az édes ének száll végig a völgyön, a tavasz fénye csattan szét a derűs mezőn, a levegőben, s látványától míg a szív is megenyhül. Béget a nyáj, és hallod, bőg a csorda, és zsivajogva száz madár cikázik víg versenyt most a megújult időnek ujjongva, a szabad égen keresztül, – te félreállsz, s tűnődve nézed őket. Se szárnyalás, se társak, nem kell öröm se, te mulatni félszeg, – csak dalolsz, és az élet, a nagy év közben elszórja virágod. Jaj, sorsom a tiédre fájón hasonlít! Tréfa és vidámság és szerelem, te ifjuság fivére, a kikelettel hűséges barátok, nem kelletek, – tőletek, nem tudom, mért, csak messze menekednék. Itthon is idegenként, remete módra töltöm életemet és közben tavaszom száll. Ez a nap, mely az estébe hajol már, az ünnep napja itt a mi falunkban. Most a csöndben harangok szava kondul, most hosszú puskaropogás gurul szét, és a visszhang megdöndül a falun túl. Ünneplő viseletben a házakból kiárad a fiatalság, s már nyüzsög az utca, és néz és nézik, csak úgy ver a szívük. Én itt letelepedtem a mezőnek egy magános zugában; játéknak, mulatásnak órája máskorra marad: a fényes levegőbe merengek, s rám süt a nap a távoli hegyek közt hanyatlóban, s az árnnyal versengve mintha mondaná ez egyet: „Lásd, boldog ifjúságod tovaszárnyal." Te, árvamadár, ha életed estje eljön, amint ez csillagok parancsa, biztos egyszer se bánod, ahogy éltél, hisz benned minden érzés a természet gyümölcse. Ha napjaim betöltve a gyűlöletes aggkor küszöbéig elérek, s nincs már szememnek más szívhez beszéde, mert a világ üres, és a jelennél a jövőnek csak még sűrűbb borúja, hogy nézek vissza akkor önmagamra, az eltűnt ifjuságra? Majd gyakran szánva-bánva, vigasztalan bár, fordulok a múltba.
Ford. Rába György
Érdekes, új fordulat. egy madár röptén keresztül mutatja be a tájat, és tulajdonképpen egy új kérdést vet föl és vitat az egész versen át Leopardi. Talán az életét vitatja, talán lelkiismeret furdalja, talán csak egy nagy kérdést vet föl... Szokatlan témát vet föl, népies keretben, ez jellemző a romantikusokra. Tájakat barangol, életképeket mutat, de a téma létkérdés: ifjúság, elmúlás, az élet értelme, s mindez egy ártatlan, szép fátyol mögött. A lírai én önmagát a madárhoz hasonlítja, aki bár szabad, de árva, sorsa szomorú, nem akarja életét így élni, ifjúságát feláldozni.
