Edgar Allan Poe: A holtak lelke

Lelked majd egymaga marad

A sír sötét gondjainak

Óráján és senkise lesz,

Ki titkaidba beleles.

Viseld csendesen e magányt,

Mely nem egyedüllét - hiszen

Az életben melletted állt

Holtak lelke veled leszen

Holtodban, s akaratuk ott

Ismét árnyba von; légy nyugodt.

A tiszta éjszaka

Kihuny s sok csillaga

Magasló trónusáról

Nem reménysugárral világol,

De a sok fénytelen,

Rőt gömb mint gyötrelem

S láz hullik csömörödre,

S rád ég majd mindörökre.

E gondolatot el ne vesd,

E látomást ne hessegesd;

Soha el nem hagyhatod

Tűnni: mint fű a harmatot!

Isten lehe: a szél elállt,

S a köd - amely a dombra szállt,

S az árnyak, az árnyak szét nem osztják -

A tanújel és a bizonyság.

A fák közt is mily lebegő:

A rejtélyek rejtélye ő!

Egyből az első versszakban egyedül találjuk magunkat egy temetőben. Az itt említett léleknek szerintem két értelmezése lehet. Nyilvánvaló, hogy szó szerint lehet egy nemrég elhunyt személy szelleme, a világok közti átmeneti időszakban, arra a pillanatra várakozva, amikor beléphet a túlvilágba. De a lélek szimbolizálhatja egy olyan ember lelkét, aki megszállottja a saját halálozásának vagy valaki közeli halálának.
A következő versszakban a halott lelkek csatlakoznak a magányos lélekhez. Ez is két féle értelmezéssel rendelkezik, amelyek kapcsolatban állnak a lélek értelmezési módjával. Szó szerint véve az újonnan távozott emberek lelkét üdvözlik azok, akik már korábban elhunytak, és segítenek átjutni a túlvilágra. A második értelmezés szerint, az adott ember elméje egy csendes órában tele van a meghalt barátok és családtagok emlékeivel, és ezek az emlékek elhomályosítják az egészségét.
A harmadik versszak szerintem nagyon érdekes. Úgy írja le a reményt, mint a belső égés és a láz okát. Bár a reménytelenséggel töltött élet minden bizonnyal nem kívánatos, el kell ismernünk, hogy a remény az oka annak, hogy az emberek ennyire ragaszkodnak a bánatukhoz. A remény miatt, hogy újra láthatják a szeretteiket. A remény miatt áldozatokat hozunk az életben, hogy a következő életben valamilyen jutalmat kapjunk érte. De természetesen egyik sem garantált
A negyedik versszakban látjuk, hogy a lélek sohasem fog távozni. Ez az ember szó szerinti lelkének világossá vált. Semmi sem maradt, csak a múlt gondolatai és víziói. A lélek, mint psziché, az az elme, amely az őrületre és a kétségbeesésre utal, képtelen szabadulni a fájdalmas emlékektől.
A vers végén a köd az élet és a halál közötti fátyol szimbólumaként jelenik meg, ami elválaszt minket a végső rejtélytől. A köd azonban a két tudat birodalma közötti fátyol jelképe is: ébrenléti tudat és a tudatalatti. A tudatalatti árnyas birodalmában titkos emlékeinket rejtjük, amelyek álmainkban és fantáziáinkban szimbólumokként buborékolnak a felszínre. Hiába próbáljuk meg felfedezni a tudatalattinkat, soha sem tudhatunk meg mindent, ami a psziché ezen részében létezik.

írta: Sólyom Bence