William Blake: A méregfa

Mérgem jóbarátra szállt:

Szóltam róla, vége hát.

Haragom ellenségre gyúlt:

Nem szóltam róla, el se múlt.

Megnőtt - félve öntözöm -

Folyvást hull a könny-özön;

Mosolyom a napfény ott

S puha, álnok fortélyok.

Nappal nőtt és éjen át,

S almát villantott az ág;

Ellenségem látta: fény,

S tudta azt is, még enyém,

S átszökött a kert falán

Fátylas éjnek évadán,

Vígan látom délelőtt

Fám tövén kinyúlva őt.

A méregfa egy olyan vers, amely a haragra, és az olyan kapcsolatainkra gyakorolt következményekre összpontosít, amelyek elnyomják ezt. Az emberi psziché sötétebb oldalával foglalkozik.
Önmaga ismétlésével hangsúlyozza, (Az eredeti versben 17-szer szerepel az I; my; mine, ezt a magyar fordítás is szépen visszaadja) hogy a harag kezeléséért a felelősség személyes. Ha nem foglalkozik vele és hagyja, hogy elterjedjen, akkor a következmények szörnyűek is lehetnek.
Valami feldühítette az elbeszélőt, legyen az hétköznapi vagy komoly, de a dolgokat elsimították, a harag megszűnt.
Ezzel ellentétben a beszélő viszonya egy ellenségével súlyosbodott, egyszerűen azért, mert az általa érzett haragot nem beszélték meg. A harag növekedni kezdett, akárcsak egy fa, a szívében és az elméjében. Ez nagyon zavarta őt, aggódó könnyeket hullajtott. Annak ellenére, hogy a külvilág számára boldognak tűnt, a dolgok a belsejében mérgezők lettek. Elvesztett minden bizalmat magában, és elkezdett történeteket alkotni, hogy megpróbálja elfedni a dolgot.  Egy bizonyos idő elteltével a harag egy metaforikus mérgező alma lett, ragyogó, talán pont olyan, mint a csipkerózsikában. Az ellenség megette ezt a gyümölcsöt, majd belehalt. Úgy tűnik, hogy az elbeszélő örül ennek, de mire ide eljutunk, őt belülről fölemésztette a harag.
A konfliktust nem oldották meg békés úton, és az eredmény katasztrófa lett. Mindketten szenvedtek az elfojtott harag romboló hatásától. A vers lényege az, hogy engedjük el a negatív érzelmeket, mielőtt azok hatással lennének mások egészségére és jólétére.

írta: Sólyom Bence